www.magas-tatra.hu

A szlovák hegyimentők közlése szerint július 29-én, vasárnap a Kis-Tarpataki-völgyből riasztották őket arra járó turisták a 18 300 vészhívószámon. Egy magyar hölgy megcsúszott a nedves turistaúton, elesett és beverte a fejét. A sérültet helikopteren Poprádra szállították.

Tegnap (július 10-én) lezuhant egy magyar hegymászó a Zöld-tavi csúcs (Baranie rohy, 2526 m) dél-nyugati falán. Az origo.hu értesülése szerint koponyasérülést szenvedett, de állapota nem kritikus.

(Baranie sedlo, 2389 m, 2006. április 23.)

Ezt a túrát Scheirich László (Laci) még az első találkozásunkkor ajánlotta, s Zoli hamarosan el is kezdte rágni a fülemet, hogy még idén tegyük meg, úgyhogy nem volt vesztegetnivaló időnk, hiszen még hóolvadás előtt, csonthóban reménykedve akartunk egyet túrázni. Laci úgy döntött, egy szakaszon ő is velünk tart, úgyhogy megbeszéltük, felvesszük Poprádon.
A túra nem ígérkezett rövidnek, ezért szombaton este megérkeztünk Poprádra, hogy másnap kora reggel induljunk. Most tehát kivételesen nem a lomnici mackósajt bungalók egyikét béreltük ki, hanem Kércsi Lászlóra hallgattunk, aki egy poprádi magánszállást ajánlott, valóban kevesebb pénzért, magyarul is beszélő vendéglátókkal. És reggel az ablakból most is a Tátra panorámája köszöntött.
Reggel tehát felvettük Lacit, aki még két hegymászó hölgynek a szállítását kérte: ők Lomnicon vártak bennünket. Két hatvan év feletti hölgy állt tehát a buszmegállóban, botokkal, divatos és profi túraszerelésben, de a kocsi (Fiat Seicento, ügyes jószág, ám valóban nem öt személy szállítására találták ki) látványára mintha eltűnt volna az arcukról a mosoly. Heves szlovák purparléba kezdtek, és mi csak sejtettük, hogy miről lehet szó. Utóbb kiderült, hogy persze a kocsi méreteit elnézve kételkedni kezdtek a szállítás sikerességében, és arról beszéltek, hogy akkor már inkább busszal is mehettek volna. A hölgyek a későbbiekben is nagyon temperamentumosnak bizonyultak, mind a gyaloglásban, mind az általunk nem értett, ám többször nekünk is intézett szlovák kommentárokban. Az autót Matlárházán (Tatranské Matliare, 885 m) parkoltuk le, és egy, a viharban kipusztult egykori erdőterületen indultunk neki a túrának. A hölgyek nagyon dinamikus tempót diktáltak, mi azonban kicsit kényelmesebben sétáltunk tőlük lemaradva, és a „hosszú még a nap” tudatában kellemesen elbeszélgettünk Lacival. Az erdei úton hamarosan elértük a havas területet, itt kezdődött a bukdácsolás a már olvadó, ezért folyton besüppedő hóban, és csak valamivel később láttuk be, mennyire egyetértünk Lacival, aki már ekkor, az út elején megfogalmazta, hogy mennyire nem szíveli ezt a fajta havat. A kereszteződésben, ahol a Zöld-tóhoz (Zelené pleso, 1551 m) és a Kopa-hágóhoz (Kopské sedlo, 1780 m) vezető út válik el egymástól, a szlovák hölgyek vártak bennünket, és nagyon temperamentumosan kezdtek magyarázni valamit. Laci lefordította: a tanító néni arra hívta fel a figyelmünket, hogy ha még ma meg akarjuk tenni a túrát, jobban tesszük, ha sétatempónkat felváltjuk valami dinamikusabbal, és most azonnal tovább is indulunk a Zöld-tó felé. Laci úgy döntött, csatlakozik a hölgyekhez a Kopa-hágóra vezető úton, mi pedig kellőképp megfélemlítve vágtunk neki a Zöld-tóhoz vezető ösvénynek. Az útjelző táblán álló szintidő megijesztett – még a Zöld-tavi ház is távolabb van, mint gondoltam. Ám mikor a vártnál hamarább feltűnt a menedékház, majd mikor a szintidőn belül el is értük, már nem is emlékeztem arra, hogy nemrég még a tervről való lemondást próbáltam elfogadtatni Zolival…