www.magas-tatra.hu

(Az írást bacafiam küldte, köszönet érte!
A túra időpontja: 2007. május elsejei hétvége)

1. nap

Szombat hajnali 4-kor indultunk Szentesről Krisztián barátommal, s mivel elég jó tempóban haladtunk, egy kis módosítást indítványoztunk a programban, s Rózsahegynél (Ružomberok) Árva vára (Oravský zámok) felé vettük az irányt. Ezt egy jó 2 órás kitérőnek szántuk. A vár bejáratához 9-kor értünk, s némi információgyűjtés után sajnos kiderült, hogy áprilisban zárva tart, s csak előzetes bejelentkezés esetén, valamikor 10 óra után tudnánk esetleg bejutni. Ezt nem vártuk meg, így (azért nem túl szomorkásan) autónkhoz visszasétáltunk, s irány Chopok-észak! Némi öltözködést követően a Záhradky parkolóból indultunk gyalog, ám a nosztalgia végett beültünk a síelések alkalmával bejáratott Zlatý-Bažant motel bárjába, ahol egy kávéval, s természetesen egy pohár sörrel rendeztük gondolataink, s hangolódtunk rá az előttünk álló túrára. Cél a Chopok 2024 m magas csúcsa, mintegy 1000m-es szintkülönbség leküzdése után. Fél 12-kor, toronyiránt indultunk az 1-es, piros sípályán, tőlünk balra a 6-os ülős lift brummogott, vitte a síelőket és a kirándulókat felfelé. Az első kaptató után, még füves talajon álltunk meg némi táplálékot, s vizet, valamint egy apró korty ízletes Tullamore-t magunkhoz venni. Néhány fotó a tájról, ami itt már szépen kinyílt, bár a csúcsot nem, csak a kettes-ülős végállomását (1843m) engedte látni, no meg a síelőket akiket irigykedve figyeltem.

A következő szakaszt már javarészt hóban kellett megtenni (Luková-1670m). A nap és a felhők szépen elosztották a ránk eső időt, és sajnos meglehetősen párás volt a levegő, mely korlátozta a rálátást a Magas-Tátrára.

Az utolsó rész a kettes ülős tetejétől (Konský grúň-1843m) a csúcsig, már az utólag a Magas-Tátrából megismert (Magistrála) fele arányban hófedte, kövezett túristaúton haladt. Jóleső érzés volt feljutni, s meglátni a déli oldalon található menedékházat (Kamenná Chata), melyben jó eséllyel juthattunk némi meleg ülőhelyhez no és egy-egy korsó sörhöz (Šariš). Itt elfogyasztottuk az ebédre szánt szendvicseket, s friss erőre kapva felcaplattunk a csúcsra, majd betoltuk a jól megérdemelt sport szeletet illetőleg ügyelve a gyümölcsfogyasztásra, egy korty szilvával öblítettünk. A visszaútra egy másik sípályát szemeltünk ki, s ahol a lejtő szöge ill. a hómennyiség engedte, előre vettük a hátizsákokat, s az esőkabátokra fekve csúsztunk lefelé, széles mosollyal az orcánkon. 5 óra körül értünk az autóhoz, ahol visszavedlettük utazós ruhánkat, s várakozással telve gurultunk Csorbató (Štrbšké Pleso) felé. No speciál nekem a tó környéki nyüzsgés és szállodaépítkezés valamint a sísánc nem igazán jött be, ám valóban lehet szép képeket készíteni, melyen az előbbi negatívumok nem kapnak szerepet. Mindeközben jócskán telt az idő, s a szállásadóval egyeztetett 6 óra elmúlt. Így iparkodtunk szállásunk, Tátralomnic (Tatranská Lomnica) felé. Útközben azért "megcsodáltuk" a viharban kipusztult erdőket és a közbeeső üdülőfalvakat.

Megérkezvén a magyarul kiválóan beszélő Marika fogadott bennünket, szobafoglalás, zuhany aztán kellően korgó bélrendszerrel indulás a Stará Mama-ba, amely törzshelyünk lett egy szemvillanás alatt, barátságos belső helyiségeinek köszönhetően. Mindenképpen helyi étkekkel kívántuk csillapítani ránk telepedő étvágyunkat, no és helyi sörökkel szomjunkat! Krisztián egy Stará Mama kedvencével, jómagam pedig egy ždiari specialitással nyitottam, naná hogy csak a káposztalevest követően. No az étel-ital aztán jól lefoglalta szervezetünket, s alvást követelt, melyet hamar teljesítettünk is.

2. nap

Cél: Téry-menedékház (Téryho chata, 2015m), indulás a Tarajkától (Hrebienok, 1285m). A reggelit 1/2 8-ra kértük, s ezen a napon bojkottáltuk az autós közlekedést így a 8.40-es Tátravasúttal indultunk Ótátrafüredre (Starý Smokovec). Az időjárás borongósabb arcát fordította felénk, az eső szemerkélt hajnal óta. A táj ködbe burkolózott mikor elindultunk a siklóval a Tarajkára(Hrebienok). Első megálló a Bilík menedékház (Bilíková chata, 1255 m), ahol a napi túraterv böngészése mellett lecsúszott egy-egy pohár serital is. A berendezés igen szép, barátságos faanyag mindenfelé, no meg hágóvasak, sílécek, s nagy mennyiségű állatfejek a falon szerteszét. Innen fél11 magasságában indultunk a zöld, majdan egy kicsit a kék jelzésen, vízesések mellett haladva a Rainer-kunyhó (Rainerová chata, 1295 m) felé, mely a leghangulatosabb menedékház címet sebtiben bezsebelte. A fényforrást mindösszesen 2db petróleum lámpa, s egy gázégő szolgáltatta. A sarokban cserépkályha, mellette hagyományos fatüzelésű főzőplatni, mely melegen tartotta az igen ízletes forralt bor, ill. a teavizet (de az jóval kevésbé érdekelt minket). Mindösszesen 2 asztal található itt, ám annál több régi túrafelszerelés és a menedékházak ellátását biztosító hordárok ("serpák") munkaeszköze, mely hátizsáknak csak megfelelően nagy fantáziával nevezhető. A falakon fényképek, melyek árulkodnak a hordárok terhéről, valamint néhány rekord, többek között: Ladislav Kulanga, Téry-ház 151kg! No mi is ide igyekeztünk a rekordsúly mintegy 20-ad részével a hátunkon.

Az utunk immár a Tátrát átszelő Felső Turistaúton (Magistrála, piros jel) vezetett, melynek talapzata (nagy marha kövekből kirakva) Krisztiánnak nem igazán esett jól, ezért aztán be is kukkantottunk az útbaeső Zamkovsky-menedékházba (Zamkovského chata, 1475m), hogy hamarjában megbizonyosodjunk a forraltborkészítési jártasságukról. A legnehezebb szakasz várt ránk ezt jól tudtuk, ezért bezúztunk egy csokit, s nekiindultunk a zöld jelzésen a Kis-Tarpataki völgyben, mely igazán szépen mutatja a növényzet változását a tengerszint feletti magasság függvényében. A fenyők lassan törpülnek, a sziklák veszik át a hatalmat, mindenfelé vízesések, melyek jelzik a tavasz beköszöntét. No azért csak módjával, mert a ki-kisütő napocska a combos emelkedő végére teljesen elbújt, sőt metsző széllel és az arcunkat erőteljesen szurkáló havazással várt ránk a Téry ház.

A lábaink ekkorra már, férfiasan bevalljuk, némileg remegtek a laza hóban történő mászástól s nagyon örültek a megállónak, a csúcs-káposztalevesnek. A szilvapálinkát és az asztalunkat megosztottuk Sepsiszentgyörgyből érkező túratársainkkal, majd néhány szót váltottunk egyik szerelmemről, Erdélyről. Szeretem hallgatni az erdélyi kiejtést, ráadásul még ebben a magasságban sosem sikerült! No de az idő hamar eltelt, a lábaink életre kaptak, bár a lefele út első részét ismét gatyaféken nyomattuk.

A gond csak az volt, hogy nem készültünk vízálló cuccal, de az adrenalin megtette hatását, s úgy néz ki nem fázott fel egyikőnk sem. Megállót terveztünk a mézeskalács-kunyhóba (Rainer-szuper-romantika), de sajna már zárva volt. Így éppen elcsíptük a Tarajka-sikló utolsó menetét, s 7 után leértünk Ótátrafüredre. A vonat csak 8 után indult, így egy sör még belefért. Sajnos csak egy puccos kávézóban volt ülőhely, ahol langyos csapolt Kelt-sörrel akartak minket megitatni. Ezt nem nyomták le a torkunkon, beültünk az üresedő közeli restibe, ott bezzeg hideg volt sör, bár azért ürült, mert záróra volt. Lassan befutott a vonat, irány a szállás, zuhi, vacsi. Stará Mama, fokhagymakrémeleves, nagyon fincsi zsírban pirított kenyérkockával, maga az életerő, aztán betyárbifsztek (ez nem annyira ízlett), 5cl Jameson, meg egy csapolt Šariš, aztán uccu az ágynak! Krisztián megjárta, hogy nem előttem aludt el. Megvan a képességem, hogy jóleső szunyókálás közepette némi hang hagyja el a beszélőszerveim tájékát. Így járt!

3. nap

Szikrázó napsütésre ébredtünk, felhő elvétve, de nagyon rossz helyre vétve el. Épp a mai napra kitűzött célra, a Lomnici-csúcsra (Lomnický štít, 2632 m) sikerült rátelepednie! No azért nem keseredtünk el nagyon, bevágtuk a reggelit aztán irány a jegypénztár, ugyanis urasan, felvonóval készültünk "megmászni" a hegyet. Ott aztán némileg elképedtünk a jegyárakon, mert az oda-vissza út, nem kevesebb mint 940 koronába, kb.:7000 Ft-ba került! Sajnos ez a nap egyben a hazautazás napja is volt, így nem oly vidáman, de leperkáltuk a pénzt. Azért úgy óvatosan elgondolkodtam azon, ha mondjuk papa-mama-gyerekek rámennek a csúcsérzésre, hmmm... Annyi bizonyos, hogy abban a magasságban nem csak a levegő ritkul, hanem a pénztárca tartalma is! No a lényeg, hogy megvettük a bilétákat mintegy 9 óra körül, s mivel a jegyeladás függvényében lehet feljutni a Lomnicra, csak fél 12-re kaptunk időpontot a felső állomásra, így a Kőpataki-tónál (Skalnaté pleso, 1751 m) nyertünk egy jó másfél órát nézelődésre, ám így búcsút inthettünk a Poprádi-tó (Popradské pleso, 1495 m) szemügyre vételének. A tó keleti oldalán egy pár száz métert felkaptattunk a Felső Turistaúton (Magistrála), s kerestünk egy kényelmes sziklát, ahol is aszalt szilvával, mogyoróval, csokival s nézelődéssel múlattuk az időt. A Lomnici-nyereg (Lomnické sedlo) felé tekingetve láthattuk a síelőket, akik egészen jó havon karcolgattak lefelé, az egyre inkább tisztuló időben, aminek mi nem kicsit örültünk.
Így amikor beszálltunk a felvonóba, már egész biztatóak voltak a kilátások, szó szerint. Kábé félúton aztán mindenki a keletre néző ablakra tapadt, ugyanis egy zerge-csapat rohangált-ugrándozott fel s alá, a mintegy 45 fokos, havas lejtőn. Hol kergetőztek, hol csúsztak egy nagyot, majd hirtelen szinte álló helyből az "égbe" szökkentek! Nemigen számítottunk ilyesmire, hisz a túrakönyvek is emberkerülő magatartásukat emelték ki leginkább, talán párzási időszak lehet, vagy a durva felvonó árakat szeretnék így kompenzálni, mindenesetre megkapó látvány volt.
Ahogyan a kilátás a csúcsról nem kevésbé! A rendelkezésre álló 50 percet koppra kihasználtuk, így ugyan lecsúsztunk a jegy mellé kapott bónusz 100 koronás italfogyasztásról, de nem igazán bántuk. Viszont így megvilágosodott, hová is tűntek az utolsó 20 percben az emberek. Eképp nyugodtan szemügyre vehettük előző napi túránk szinte teljes útvonalát a Bilík-háztól a Téry-házig, immár zavartalan napsütésben, s enyhülő szélben. Bevéstük emlékezetünkbe, meg a fényképezőgépbe az utat, tovább a Vörös-torony-hágó (Priečne sedlo, 2352 m) ill. a Kis-nyereg-hágó (sedlo Sedielko, 2372 m) felé. Amúgy látszottak nyomok az átjárókon, így a lezárás ellenére azért van aki bevállalja a kockázatot. Nyáron, rizikószegény időszakban feltétlenül bejárjuk az Öt-tavi-katlant (Kotlina Piatich spišských plies), s irgalmatlanul várjuk, hogy a láncokon felkapaszkodva átbukjunk a Nagy-Tarpataki-völgybe (Veľká Studená dolina)! Ebből talán sejlik, hogy a nyári 4-5 napos túrát jó eséllyel itt töltjük, bár a Triglav (Szlovénia) is igen vonzó célpont. Bár csak mindig ilyen dolgokban kellene döntenünk...
Visszatérve Tátralomnicra (Tatranská Lomnica), már csak egy finom ebéd várt reánk "törzshelyünkön", s egy rövid séta a kora délutáni napsütésben, marasztalóan könnyező söröskorsók a kerthelyiség asztalán, csodás kilátás az imént megjárt csúcsra, barátságos vendégházak mindenfelé hmmm...

Indulás haza, mert baj lehet!