www.magas-tatra.hu

Így a tomboló nyár közepén azt hiszem, mindenkinek jól fog esni az utolsó téli túránk leírása.
A túra időpontja: 2008. április 26.

A hegyeket, csúcsokat meghódítani lehet, nem legyőzni. A meghódítás szóban ugyanis benne van, hogy vágyunk tárgya elfogadja közeledésünket, közel enged magához.
Régóta dédelgetett álmunk a Sátán (Satan, 2421 m) meghódítása. Én talán az egyik első tátrai kiránduláskor néztem ki magamnak, és mondásaim hegycsúcsává vált, olyan csúccsá, amit az ember tréfásan megemlíthet, ha a kirándulási terveiről faggatják: „Én arra vágyom, hogy megmásszam a Sátánt.” hozzátéve persze, hogy a Sátánra turistaút nem vezet. Mivel akkoriban még meg sem fordult a fejemben, hogy valaha valami közöm is lehet majd a hegymászáshoz, így a Sátán tényleg csak mondásaim tárgya maradt – egy ideig…

Aztán a hegymászással való megismerkedésem hatására a Sátán mondásból határozott céllá formálódott. S így volt ezzel Zoli is, tőlem függetlenül ugyanez a vágy alakult ki benne. Az idei téli szezont lezáró mászásnak szántuk a Sátánt. Megnéztük a Komarnicki-leírást, átolvastuk az internetes beszámolókat, és mivel bokros teendőink miatt csak egy szabad napunk volt, ezért úgy döntöttünk, hajnalban indulunk itthonról, és a Sátán-csorba (Satanovo sedlo, ~2300 m) elérésével is beérjük, a csúcshoz nem ragaszkodunk.
A lavina piepsek hiánya miatt a tervezetthez képest 5 nappal későbbre halasztottunk az utazást, s eközben a lavinaveszély is hármas fokozatra nőtt. A Sátán nem akarja, hogy menjünk…? Idővel aztán visszacsökkent kettesre, a piepsek kölcsönzését is lebeszéltük, már csak érte kellett menni, ami kis híján ismét nem sikerült. Ám nagyon küzdöttünk ezért a mászásért, úgyhogy megszereztük.
Szombaton hajnali kelés, negyed óra késéssel indulás – magunkhoz képest jó idő. Aztán 20 perc tökölés egy benzinkútnál – a kártyás vásárlás még mindig csigalassúsággal zajlik Magyarországon. A Vernár előtti szerpentinen hosszú kilométereken keresztül totyogott előttünk 20-szal két nyerges vontató, megelőzni őket képtelenség volt, főképp, mert ebbéli tevékenységünkben nemhogy segítettek volna, hanem gátoltak. Végül a tervezetthez képest 1 óra 15 perces késéssel érkeztünk a "Popradské Pleso" elektricska állomás parkolóba: negyed 10-kor. Majd a meglepetés: a hólapát otthon maradt. Hát akkor lapát nélkül indulunk, lavinapróba nem lesz, és ha kell, két kezünkkel ássuk majd ki társunkat a hóból…
50 perc a Poprádi-tavi házig (Chata pri Popradskom plese, 1500 m), gyors táplálékbevitel, majd nyomulás tovább a Menguszfalvi-völgyben (Mengusovká dolina). Immár tűző nap, meglepő és baromi meleg, egyre inkább süppedős hó, Scheirich Laci „útálatos”-nak mondaná. Messziről látjuk: két síző jön le a Sátán-kuloár alatti törmeléklejtőn – jó jelnek vesszük. Közeledünk a lejtőhöz, már a feljutás irányán törjük a fejünket, mikor a napsütötte sziklafalon lezúdul egy nagyobb adag hó, számtalan követ hoz magával, barnára színezve így a fal alatti hómező tetejét. Tanácstalanul nézünk egymásra, Zoli a klasszikus mondatot idézi: Nem idvezítő… Komarnicki a kőhullás miatt veszélyesnek írja a kuloárt, talán igaza lehet. Bizonytalanabbul közelítünk, nem akarunk visszafordulni, nagy reményeket fűztünk a naphoz, és túl sokat szerveztünk, hogy összejöjjön… Aztán még egy nagyobb robaj, majd megint, majd ismét. Egyértelmű a helyzet – túl késő van, 11 óra múlt, a nap már erősen süti a sziklát és rajta a havat, ami időnként megindul, és szép számmal hozza és szórja szét a köveket. Vagy a Sátán nem akar minket vendégül látni…
Vendégül látjuk mi magunkat egy apró sziklán, szemben a kuloárral: betoljuk a ki nem érdemelt csúcscsokit. Már miért is ne lenne megérdemelt? A Sátán nem akarta, hogy meghódítsuk, talán erőszakoskodnunk kellett volna? Nem hiszem. Majd legközelebb, mondjuk jövő télen, újra adunk neki egy esélyt.

(A képen az előtérben Réka, a háttérben jobbra a kuloár, balra a csúcs.)