www.magas-tatra.hu

(Így nyár vége felé jöjjön még egy téli élménybeszámoló, ezúttal Sumesz tollából. A túra időpontja: 2008. március 15.)

Sokat töprengtem azon, hogy miként is kezdhetném a túrabeszámolómat, mert zéró "publicista" tapasztalatom élvezhetetlenné teheti a szösszenetem, ami akár lavinaszerűen kedvszegőként is hathat a tisztelt olvasóra. Tekintse irományomat, illetve tekintsed irományomat – sporttársi tegeződésből – egy könnyed baráti levélnek. Hol is kezdjem? Kezdem az elején. 2004 júliusában szegedi cimborákkal döntöttünk úgy, hogy irány Görögország. Szép volt, jó volt, agysejttemető volt, de csak egy valami volt felejthetetlen, s az az Olimposz. Alföldi (pesti síkságról) gyerekként a budai hegyek látványa is elkápráztatott, de az Olimposz maga volt a geológiai értelemben vett orgazmus. Menetelés fel a hegyre, ahol olyan egyedül van az ember, hogy még önmagában is társra lel (jó értelemben:), s nagyon mélyről feltörő gondolatok megértetik az emberrel, hogy mi az, amit tisztelni kell. A hegyen már eldöntöttük többen is, hogy jövőre irány a Tátra, de szokás szerint semmi nem jött össze a tervezetekből, csak ismét Olimposz, Olimposz, Olimposz. Sajnos v. szerencsére egy kedves csoporttársam felvilágosított arról, hogy a Tátránál nincs szebb, ha tehetem, akkor tartsak velük a legközelebbi kirándulásukon.

Velük tartottam, és a csőlátásomból hipp-hopp kigyógyultam. A Furkota-völgy csodálatos gránit tömbjein zergülő zergék, a kilátás, és a Lorenz-hágón való átkelés beparáztató másodpercei (igazándiból vagy 15 perces széntablettát igénylő helyzet volt) elcsábítottak, így hazaérkezvén a google-ba beírt első szavam az volt, hogy Tátra. A kapott információk alapján felvilágosodtam, hogy magyar túrázók is kisebb-nagyobb csoportokban felkeresik a hegyet, tehát valami ilyesmi szervezetbe, csoportba kellene bekerülnöm ahhoz, hogy ismét, minél hamarabb visszakerülhessek oda, ahol lenni szeretnék: a Magas-Tátrába. A magas-tatra.hu megfelelő elektronikus környezetnek tűnt, sok infó, érdekes hírek, stb... Hízelgéssel semmire se mész - a szerk. :-) Mivel rendszeresen kommentáltam és kommentálom a híreket, ezért Zoltánnal a kapcsolattartás odáig fajult, hogy értesített a következő túrázásukról, és hívott, hogy tartsak velük. Na, ettől totálisan bepörögtem, mert már akut elvonási tüneteket produkált a szervezetem, tehát elkezdtem a szervezést, gondoltam szólok egy pár csoporttársamnak is az évfolyamról, hátha jönnek. Jöttek, ill. mentek, mentünk, de az nem volt hétköznapi, ahogyan az alsó-tátrafüredi (Dolný Smokovec, 890 m) szállásra felértünk. Összesen hatan mentünk két autóval, de mindenki más irányból szándékozta megközelíteni az objektumot, amit egy gráf-elmélettel lehetne leírni, tehát ezt most hagyjuk. Délután háromkor indultunk Pestről, és éjfél után érkeztünk meg. Gondoltam félúton, hogy kiszállok és stoppal megyek keresztül az Alacsony-Tátrán, mert olyan gyötrelmesen haladtunk a kb. 6 milliméteres hóban, hogy az elöl utazó sofőr és kedvese egymás haját tépte (a szó legszorosabb értelmében:). Ennyit a kalandokról, a részletek már a bizarr kategóriát súrolják. Tehát; megérkezés, örömködés, beházás (becherovka-zás), lefekvés. Másnap reggel az ablakon kitekintve a 2004-es vihar katasztrofális nyomai mindenhol. Letarolt fenyvesek amerre csak a szem ellát, de a Magas-Tátra tekintélyes látványa kellő vigaszt nyújtott. Fényképezgettük megállás nélkül, és már most azon tanakodtunk, hogy mikor jöjjünk ismét. Reggelit szerencsére adtak, tehát nem kellett annak elkészítésével bíbelődnünk. Elfogyasztása után gyülekeztünk az autók előtt, mert úgy döntött a tisztelt vezetőség, hogy ne elektricskázzunk, tehát „jó kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, kettesbe be”:) Kb. 4 perces autókázás után sikeres parkolást hajtott végre a sofőrünk, aminek nagyon örvendtünk (én még most is). Szedelőzködés, szerelvény igazítás, irány a Téry-ház (Téryho chata, 2015 m). Lelkes, nagyjából 16 fős csapatunk egy tömbbe verődve indult meghódítani a Tátrát. Ez a tömb nagyjából az első 5-600 méteren már a szóródás jeleit kezdte mutatni, ami annyit jelent, hogy figyeltem az előttem haladók hátát. Első nagyobb pihenőnk a Zamkovszky-menedékházban (Zámkovského chata, 1475 m) volt, ahol rendesen bekolbászoltunk András pajtással, amit inkább lefele kellett volna megenni, mert felfelé a meredek lejtőn furcsa szájízünk volt a finom étektől, de legalább volt energiánk a mászáshoz. Tapasztalat: legközelebb viszek csákányt a felkapaszkodáshoz és szánkót a leereszkedéshez. Ahonnan már lehetett látni a Téry-házat, onnantól kezdett kemény lenni a szakasz. A pulzusom 300-hoz konvergált, de a látvány nyugtatóan hatott rám, ezért csak kb. 290-et vert percenként. Az utolsó méterek kifejezetten megerőltetőek voltak, nagyon a feladás közelében jártam, pedig karnyújtásnyira volt az objektum. Szerencsére Zoltán és Réka tartotta bennem a lelket. Ha ők nem lettek volna ott, akkor lekuporodtam volna a hóba egy pár órát pihenni. Beérkezve a házba végre kifújhattam magamat, egy-két tea társaságában, közben meg néztem, ahogyan a szlovák mászók azokkal a hihetetlen nagy hátizsákokkal megérkeznek, hasonlóan kinézve, mint én (fejre). Az egyik nőn legalább 30 kilós zsák volt... A Téry-házban Téry Ödön fényképe is ki van rakva, Téry Ödön (és nem Edmund Téry) felirattal a képen, ami különösen megmelengette a szívemet. Egy kedves cimborám és barátnője is felért időközben, de a leányzó sajnos nagyon rosszul lett. Hála az égnek hipp-hopp rendbe jött és együtt örömködhettünk azon, hogy felértünk. Sajnos hamar indulni kellett lefele, mert sötétedés előtt le kell érni a hegyről. Ez sem ment egykönnyen, mert Sándorék kicsit tovább maradtak a kelleténél, így én és Bandika megvártuk a Zamkovszky háznál őket, és már teljesen sötétben értünk vissza az autókhoz. A szállásra beérkezvén egy fincsi vacsit elfogyasztottunk, gyorsan lezuhanyoztunk és elfogyasztottunk egy-két pohárka Behát. Fantasztikus nap volt, és már alig várom, hogy Zoltán és Réka ismét szervezzenek egy ilyen hétvégét.

Galéria a túráról a szerző fotóival itt:
http://indafoto.hu/sumesz/tery