www.magas-tatra.hu

(Baranie sedlo, 2389 m, 2006. április 23.)

Ezt a túrát Scheirich László (Laci) még az első találkozásunkkor ajánlotta, s Zoli hamarosan el is kezdte rágni a fülemet, hogy még idén tegyük meg, úgyhogy nem volt vesztegetnivaló időnk, hiszen még hóolvadás előtt, csonthóban reménykedve akartunk egyet túrázni. Laci úgy döntött, egy szakaszon ő is velünk tart, úgyhogy megbeszéltük, felvesszük Poprádon.
A túra nem ígérkezett rövidnek, ezért szombaton este megérkeztünk Poprádra, hogy másnap kora reggel induljunk. Most tehát kivételesen nem a lomnici mackósajt bungalók egyikét béreltük ki, hanem Kércsi Lászlóra hallgattunk, aki egy poprádi magánszállást ajánlott, valóban kevesebb pénzért, magyarul is beszélő vendéglátókkal. És reggel az ablakból most is a Tátra panorámája köszöntött.
Reggel tehát felvettük Lacit, aki még két hegymászó hölgynek a szállítását kérte: ők Lomnicon vártak bennünket. Két hatvan év feletti hölgy állt tehát a buszmegállóban, botokkal, divatos és profi túraszerelésben, de a kocsi (Fiat Seicento, ügyes jószág, ám valóban nem öt személy szállítására találták ki) látványára mintha eltűnt volna az arcukról a mosoly. Heves szlovák purparléba kezdtek, és mi csak sejtettük, hogy miről lehet szó. Utóbb kiderült, hogy persze a kocsi méreteit elnézve kételkedni kezdtek a szállítás sikerességében, és arról beszéltek, hogy akkor már inkább busszal is mehettek volna. A hölgyek a későbbiekben is nagyon temperamentumosnak bizonyultak, mind a gyaloglásban, mind az általunk nem értett, ám többször nekünk is intézett szlovák kommentárokban. Az autót Matlárházán (Tatranské Matliare, 885 m) parkoltuk le, és egy, a viharban kipusztult egykori erdőterületen indultunk neki a túrának. A hölgyek nagyon dinamikus tempót diktáltak, mi azonban kicsit kényelmesebben sétáltunk tőlük lemaradva, és a „hosszú még a nap” tudatában kellemesen elbeszélgettünk Lacival. Az erdei úton hamarosan elértük a havas területet, itt kezdődött a bukdácsolás a már olvadó, ezért folyton besüppedő hóban, és csak valamivel később láttuk be, mennyire egyetértünk Lacival, aki már ekkor, az út elején megfogalmazta, hogy mennyire nem szíveli ezt a fajta havat. A kereszteződésben, ahol a Zöld-tóhoz (Zelené pleso, 1551 m) és a Kopa-hágóhoz (Kopské sedlo, 1780 m) vezető út válik el egymástól, a szlovák hölgyek vártak bennünket, és nagyon temperamentumosan kezdtek magyarázni valamit. Laci lefordította: a tanító néni arra hívta fel a figyelmünket, hogy ha még ma meg akarjuk tenni a túrát, jobban tesszük, ha sétatempónkat felváltjuk valami dinamikusabbal, és most azonnal tovább is indulunk a Zöld-tó felé. Laci úgy döntött, csatlakozik a hölgyekhez a Kopa-hágóra vezető úton, mi pedig kellőképp megfélemlítve vágtunk neki a Zöld-tóhoz vezető ösvénynek. Az útjelző táblán álló szintidő megijesztett – még a Zöld-tavi ház is távolabb van, mint gondoltam. Ám mikor a vártnál hamarább feltűnt a menedékház, majd mikor a szintidőn belül el is értük, már nem is emlékeztem arra, hogy nemrég még a tervről való lemondást próbáltam elfogadtatni Zolival…

A Zöld-tavi háznál gyorsan gondoskodtunk vércukrunk kellő szinten tartásáról, és szikrázó napsütésben indultunk el a Nagy Papirusz-völgy (Veľká Zmrzlá dolina) felé – háromnegyed 12 körül járt az idő. Szerencsére feltűnt előttünk egy lábnyom, ez kicsit könnyített a hótaposáson, azonban a szél sok helyen már ezt is eltüntette. A várva várt firnes terep csak nem akart feltűnni. Mikor a Papirusz-völgy bejáratát jelentő szurdokhoz értünk, úgy döntöttünk, kimászunk a sziklákra, és ha lehet, inkább ott tesszük meg az utat, mint a süppedős hóban.

A sziklán kisebb patakokban folyt le a víz, de a legtöbb helyen vaslánc biztosította a könnyebb vagy biztonságosabb előrejutást. Sok helyen azonban hófoltok takarták be a sziklát, bizonytalanná téve a továbbhaladás irányát és lehetőségét is. Az ilyen meredek szakaszokon ugyanis gyakorta combig süllyedtünk a hóban, és vagy a lábunk akadt törpefenyők ágai közé, vagy minden lépésünkkel lejjebb tapostuk a havat, éppen csak mi nem jutottunk feljebb. Ekkor hallottuk meg az első lavinát is. Életem első lavinája félelmetes élményt jelentett – noha csak a hangját hallottam. Az út további részében, a horhoshoz felfelé vezető szakaszon még hét további lavinát volt szerencsénk hallani – és immár látni is.

Közvetlenül a völgy bejárata előtt, ahol a szikla elfogyott, már csípőmig ért a hó. A nap tűzött, tehát egyetlen pólóban, deréktól lefelé teljesen vizesen küzdöttem a hóban. Ez a küzdelem idő előtt kifárasztott bennünket. A Papirusz-völgyben eleinte tereptárgyakat jelöltünk ki magunknak a motiváció érdekében: a következő sziklatömbnél megpihenünk. Az azt követőnél eszünk valamit. Néhány sítúrázó csúszott velünk szemben a Zöld-tavi ház felé, kissé irigykedve méregettük őket: ők már átjöttek a horhoson. A völgy vége meredekké vált, itt már 10 lépésenként haladtunk. Nyomok már régen nem voltak, valahol a völgy elején eltűntek, a hótaposás pedig egyre fárasztóbbá vált. A horhoshoz érve azonban még egy kellemetlen meglepetés fogadott bennünket: kisebb kövek gurultak el mellettünk. Eddig a hó- és kőlavinák megnyugtató messzeségben történtek, a völgy tőlünk északra eső oldalán, amit folyamatosan sütött a nap, most azonban az alkalmi kőhullások arra késztettek bennünket, hogy ne húzzuk az időt: gyorsan kellett a horhos tetejére érni. Így is tettünk, a hágóvasat sem csatoltuk fel, hogy ne húzzuk az időt, pedig a túra során egyedül ezen a szakaszon hasznát vettük volna. Így azonban kénytelenek voltunk nagyobb erővel vágni a hóba bakancsunk orrát, s mikor megérkeztünk a horhos tetejére, úgy éreztük: még sosem fáradtunk el ennyire. Innen a Zöld-tavi csúcs már csak 200 szintemelkedőt jelentett volna, de óránkra néztünk (15:20), s belekalkulálva a szükséges pihenőidőt, valamint lábaink fáradtságát úgy döntöttük: a csúcsot most kihagyjuk.

Csúcscsoki helyett tehát hágócsokit ettünk, fotókat készítettünk, majd a horhos másik oldalán, a Téry-ház Téryho chata, 2015 m) felé indultunk el. Mondani sem kell, lefelé sokkal jobban haladtunk, néha a fáradtságunkat feledve szaladtunk a süppedős hóban, a Téry-ház alatt pedig más turistákkal egyetemben többszáz métert tettünk meg a fenekünkön csúszva. Még a Téry-ház előtt értek be bennünket szlovákok, akik mögöttünk jöttek le a Zöld-tavi csúcsról. Ők a túrát az Öt tó katlana felől tették meg, és a lábunkat méregetve arról kérdezősködtek, hogy tényleg nem volt-e szükségünk hágóvasra. Hát, sajnos nem volt. A Zamkovsky-háznál (Zamkovského chata, 1475 m) beiktatott pihenő már csak arra volt jó, hogy konstatáljuk, nadrágunk, cipőnk csurom víz. Hiába a kamásli, hiába a vízálló cipő, combig érő hó ellen nem véd meg. Tátralomnicra este nyolc után értünk le, innen még el kellett gyalogolni az autóhoz Matlárházára. Mire odaértünk, besötétedett, így azonban senki nem láthatta meg, ahogy megszabadulunk vizes ruhadarabjainktól.