www.magas-tatra.hu

A szokásosnak mondható éves túrát szokásosan Zoltán barátom szervezte, a magas-tatra.hu szerkesztője. Ez a szokás már másodjára esett meg, így kívülállók számára nem is tűnhet szokásnak, de higgyétek el; nyugodtan nevezhető annak:)
Zoli dobott egy emailt, még hónapokkal ezelőtt, hogy lesz ez a kiruccanás, menjek. Egyedül a barátnőm tartott velem, meg Zoliék két barátja: egy kedves pár, így a kocsi nem ment kihasználatlanul odafele, vissza már igen, de erről majd később. Kassán élő felvidéki magyar cimborámnak is szóltam, hogy jöjjön, jött is volna a barátnőjével, de sajnos neki közbejött egy pár halott agysejt által okozott kellemetlenség, és egy héttel korábbi időpontra hitte, hogy megyünk, emiatt nem tudott jönni, a túra idején versenye volt. Ő a szlovák nemzeti bajnok kick-boxban, ezúton is gratulálok neki, hogy Szlovákia hírnevét tovább öregbítette és remélem a nemzetközi színtéren is hamarosan megméretteti magát. A kassai barátom neve amúgy Doky:) Kértem Dokyt, hogy foglaljon szállást a Hosszú-tavi-menedékházba (Zbojnická chata, 1960 m), amit meg is tett, ráadásul jó időpontba foglalta le. Erre azért nem számítottam, így kellemes meglepetés ért odafenn:)

Pénteken kora este indultunk, Gábor, barátnője, Laura és jómagam, mint pilóta. Az operátor szerepét a navigátorom, azaz Laura töltötte be. Érdekes, hogy velem ellentétben tud tájékozódni, térképet olvasni, stb… bárcsak mindig kéznél lenne:) Odafele az utasok nem tudják, de amúgy kétszer is halál közeli vezetési stílust mutattam be. Persze mindig nyugodt képet vágtam, de tudtam, így nem kellett volna kifordulni gyors forgalmi útra… A lényeg, hogy késő estére megérkeztünk valahova, a Tátra közelébe.

Este még ment a bulizás, kevés józan személlyel találkoztam. Zoli sem volt egészen magánál, így az "előre megbeszélt" kiholalsziktenemottvazzeg helyett a tökéletes szimbiózis uralkodott el a kis lakó közösségen, mindenki ott aludt, ahol talált ágyat. Másnap 9-kor terveztük az indulást, nem sokat csúsztunk ezzel.

Mind a húszan nekiindultunk a hegynek. Ótátrafüredről (Starý Smokovec, 1010 m) mentünk fel a Tarajkára (Hrebienok, 1285 m), ez egy síközpont, ahova siklóval is fel lehet menni, de mi gyalog mentünk. Ezt a szakaszt amúgy nem szeretem, végig a 2004-es tátrai vihar kidőlt fái között vezet fel egy műút. Tarajkánál megpihentünk, majd indultunk tovább. Élvezetessé innentől kezdett válni igazán. Jégenakrobatikázás ment kilométereken keresztül. Ki a botjába, ki a mellette kiálló sziklába, ki saját magába kapaszkodva jutott előre. A rutinosabbak persze haladtak, én és Laura meg inkább lemaradtunk.

Az erdőszintet elhagyva kijutottunk a jégpályáról a hópályára, ahol a latyakos hó néha-néha beszakadt a talpunk alatt. Ez pszichésen is és fizikailag is megterhelő, azoknak, akik nincsenek hozzászokva meg kifejezetten rossz, számukra komoly kihívás az előrejutás ilyen úton. Lassan haladt előre a 20 fős csapat, gyakran megálltunk. Tanácskozni, enni, inni, de leginkább csak úgy, hogy pihenjen a csapat.

Az olvadt hó miatt az előrejutás egyre nehézkesebb lett, elkezdtek panaszkodni, hogy átázott a bakancsuk, vizes a lábuk, fáznak és a szokásos nyafi:) Az út még jó 2 óra volt a kiírás szerint a menedékházhoz, de ilyen körülmények között 20 főnek lett volna az bő három… Jelezte egy lány, hogy visszafordul, ennek hatására majdnem mindenki feladta, kb. heten mentünk tovább egy meredek lejtőn felkapaszkodva. Az olvadó hó a hegyoldalban létrehozott egy hóléfolyót, azon még mindnyájan átkeltünk, de utána a többiek is visszafordultak, csak Laura meg én mentünk tovább. Innentől kezdve kezdtem úgy érezni, hogy fáradok. Az egyik besüppedésnél a sípcsontomról is lejött a bőr, bevertem egy sziklába, vérzett a jeges víz miatt és erőltetni kellett az előrejutást a néha derékig érő vizes hóban. Laura eközben vidáman mesélte, hogy ott még fel a gerincre, a gerinc mellett még egy kicsit előre és már ott is vagyunk:)

Bőven sötétedés előtt érkeztünk meg. Bejelentkeztünk, ettünk szopott gombócot (párolt gombóc), megmutatták, hogy hol fogunk aludni, örvendtünk neki vala, én lefeküdtem aludni, Laura meg még a szemközti hegyre gyorsan felszaladt egy pár fotót csinálni. A szobából a kilátás gyönyörű volt.

A menedékház sincs rossz helyen:)

Másnap hajnali 7-kor keltünk. Megreggeliztünk, összerámoltunk és indultunk le a hegyről, mit fájó szívvel hagytunk magunk mögött, de a sok zerge, amit láttunk, a csúszkázás és maga a hegy szépsége feledhetetlen emlékeket hagyott bennünk, mire visszaemlékezve újra a Tátrában lehetünk. Hazafelé az autóban már csak ketten utaztunk, kicsit fáradtan, de annyira nem, hogy egy útba eső felvidéki várat be ne vegyünk ostrom nélkül:) Köszönöm Zoltánnak a szervezést, Laurának, hogy élet vidámságával kellően ösztönző az előrejutáshoz, bár ide egyedül is felmentem volna:)

Kiegészítés - nézőpontváltással (Réka tollából)
Sumesz haverunk jó humorral megírt beszámolója nem is kívánna semmi kiegészítenivalót, ha mindannyiunk ugyanazt a túrát tette volna meg. De nem, méghozzá előre megfontolt szándékból nem tette, úgyhogy álljon itt egy rövid kiegészítés, továbbírás, pusztán a pontos tájékoztatás kedvéért, legkevésbé sem grafomán indíttatásból... ;-)
A mostani túránk meglepően nagy társaságot vonzott, ezért nagy kihívást jelentett megfelelő szállást találni. A kihívást fokozta, hogy Sumesz és Laura (vagyis helyesen Laura és Sumesz) a Mátyás királyos népmesére emlékeztető módon jött is velünk kirándulni meg nem is - vagyis csak egy éjszakát töltöttek a körünkben (megértem, fő az óvatosság :-P), a másik éjjelt pedig a romantikusabb Hosszútavi-házban. Mi azért hálásak vagyunk, hogy egy éjszaka és egy fél nap élvezhettük a társaságukat.
20 fő már igen nagy csapatot jelent, és nagy csapattal - a tapasztalatok szerint - szinte lehetetlen túrázni. És mégis, nekünk sikerült, senki nem adta fel, senki nem hisztizett, és a térdig érő vízen való átkelés előli „megfutamodás” az én ítéletem szerint inkább észszerű döntés volt a többség részéről. Én, aki a vakmerőbbek közé tartozva „átúsztam” a patakon, csak azt sajnálom, hogy nem találtuk meg korábban azt a pár méterrel följebbi átjárót, amit a visszaúton használtunk. A Hosszútavi-házba való feljutás végül nekünk idő hiányában nem sikerült (hiszen sötétedés előtt vissza is kellett érni), de korántsem meglepő, hogy 20 fővel esetleg nem abban a tempóban halad az ember, mint ami a szintidő tartásához kellene, valamint a jég és a folyton beszakadó hó eleve lassítja a menetelt. És noha pontosan tudom, hogy én talán túlzottan is biztonsági játékos vagyok, de a Nagy-Tarpataki-völgy végén lévő meredélyen azért jól esett volna, ha a kezemben van a túracsákány egy esetleges kicsúszást lefékezendő. Mi tehát visszatértünk, este pedig - jóllehet mérsékelten, de - folytattuk az előző éjjel megkezdett „kikapcsolódást”. Másnap rövid levezető túrát tettünk a Poduplaszki-völgy elején, miközben a csapat harmadik része inkább urbánus tevékenységeknek hódolt.
Végül hadd említsem meg, hogy a szokásos éves téli túránk szokásának kezdete - igazság szerint - a távoli múltba vész, de ezt eddig szorgosan titkoltuk Sumesz elől. ;-) Reméljük, ennek ellenére máskor is velünk tartanak, esetleg tényleg, egész idő alatt v e l ü n k. :-)