www.magas-tatra.hu

(DJ Judit írása)
2006. aug. 5.

Pár éve még állandó nyári program volt egy-egy tátrai hétvége, de tavaly nyáron már nem sikerült megegyeznünk alkalmas időpontban, és elmaradt a tömeges túrázás. Aztán Zoli pár hete ismét felvetette a levelezőlistánkon az ötletet, csak a lelkes jelentkező válaszok nem jöttek. Jó néhány e-mail váltása után úgy döntöttünk, hogy hárman is elmegyünk, nem várunk több jelentkezőre. A túra útvonalát is Zoli választotta – naná – hiszen ő ismeri közülünk legjobban a Tátrát. A hegység észak-déli átszelése volt a tervünk. Pestről ¾ 4-kor sikerült elindulnunk Miskolcra, amin csak tovább rontott, hogy Újpalotán eltévedtünk és csak kedves járókelők segítségével találtunk fel az M3-asra. Így a tervekhez képest kicsit késve értünk le Miskolcra is, ott persze már semmi gond nem volt a tájékozódással – bár biztos Pesten is könnyített volna a helyzetünkön egy térkép. Zoli és cuccainak bepakolása (átmenetileg megszabadítottuk a kocsit a kalaptartótól, mint zavaró felszereléstől), búcsú Rékától és irány Poprád. A számomra, mint sofőr számára kitűzött feladatok: érjek oda a 8-ig nyitva tartó aggteleki határhoz (ez teljesíthető távolság is volt), és 10-ig a kempingbe is úgy, hogy beleférjen egy Tesco-vásárlás is Poprádon. 10 perccel 10 előtt befordultunk a kempingbe. Mivel a másnapra tervezett hosszú túránk korareggeli keléssel járt, ezért idén hűtlenek lettünk a jól bevált Sportcamp-hez, és a Stará Lesná-i út melletti Jupela kempingben szálltunk meg. A sötét ellenére elég könnyen találtunk sátorverésre alkalmas helyet, és miután felépítettük a házainkat, megjutalmaztuk magunkat némi sörrel. Természetesen Zoli születésnapjára is koccintani kellett. A sörök mellett persze önfeledt térképnézegetést is csaptunk, és az időjárás-előrejelzés ellenére szép időről ábrándoztunk.

Szombat reggel 6 órakor keltünk, hogy biztosan elérjük a 6.55-kor Tátralomnicról induló buszt. Mivel a tervezett túraútvonalunk most nem egy zárt hurok volt, így a kiindulási ponthoz még utaznunk kellett. A busz ablakából aggódva figyeltük a hegyeket, melyek magasabb része bizony felhőkbe burkolózott. Bár a napsütés azért reményt keltő volt. Háromnegyed 8 körül érkeztünk meg Lysá Poľanaba a lengyel határhoz. Innen indult a túra, sokáig a Poduplaszki-patak (Biela voda) határfolyócska mentén haladva. Tökéletes túrázó időnk volt: tiszta, napos, de nem túl meleg. Láttuk persze, hogy magasabban bizony folyamatosan jönnek-mennek a borulatok, de inkább nem törődtünk velük, inkább csodáltuk a tájat.

A Poduplaszki-völgy (Bielovodská dolina) valóban a Tátra egyik legszebb völgye. Ha nagyon giccsbe-hajlóan akarnék írni, áradoznék most a kristálytiszta vizű folyóról, és a csipkés hegyormokról a határ mindkét oldalán, de a hangulatát úgysem tudnám visszaadni.

A táj szépségén túl a legmeghatározóbb élménye a túra első szakaszának az volt, hogy az indulás után órákig nem találkoztunk túrázókkal, ami a tátrai túra-útvonalak forgalmát ismerve nem kis dolog. Ahogy beértünk a fák közé előbb lassan, majd egyre meredekebben vezetett felfelé az utunk. Mivel tudtuk, hogy a célunk 2200 m magasan van, ami a kiindulóponthoz képest kb. 1200 m szintkülönbség, számítottunk is erre. Az időjárás továbbra is jó barátunk volt, ahogy haladtunk felfelé a felhők is emelkedtek előlünk egyre magasabbra. A fenyőerdő egyre ritkább lett, mi pedig egyre gyakrabban álltunk meg pár percre. Na persze csak a tájban gyönyörködni. :)

A túraút gyakran keresztezte a patakot, eleinte még fahidakon keltünk át felette – nem maradhatott ki a Micimackó-vízipóló sem (A 'Micimackó-Vízipóló' nevű 'sport' (ahogy Karinthy fordította), melyben a versenyzők egy hídról ágakat dobálnak egy patakba, és megvárják, melyiküké ér célba hamarabb, eredetileg Micimackóék játéka volt a mesékben, de átlépett a való világba is. Oxfordshire-ben évről évre megrendezik a Micimackó-vízipólóverseny világbajnokságát. forrás: Wikipedia) : megversenyeztettük a fadarabjainkat – aztán ahogy a vízszint csökkent a hidak is eltűntek, és a köveken egyensúlyozva kellett a túlpartra jutnunk. Ez azért okozott néha problémát nekem. Valahogy nem tudtam megbízni a vizes kövekben, és a szemem előtt már láttam magam, ahogy kicsúszik alólam a lábam a nedves felületen és beleborulok a vízbe. Dehát más választásom nem volt, így követtem a fiúkat, és hihetetlen módon csobbanás nélkül úsztam meg minden átkelést.

Miközben egyre meredekebben haladtunk felfelé, egyre sűrűbben kérdezgettük Zolitól milyen magasan is járunk. Neki ugyanis szuper magasságmérős órája van, ami eleinte csak elkeseríteni tudott – amikor azt számoltuk mennyi van még előttünk – aztán egyre szívderítőbb lett, ahogy közeledtünk a 2000 méteres magassághoz. Sajnos ezen a szakaszon már nem kényeztettek tovább a felhők minket, így pont a legmagasabb részen eltakarták a kilátást előlünk.

A Lengyel-nyereghez (Poľský hrebeň, 2200 m) vezető utolsó nagy erőpróba előtt a Litvor-tó (Litvorové pleso, 1863m) mellett tartottunk ebédszünetet. Errefelé már egyre sűrűbben bukkantak fel más túrázók is. Az utolsó 300 méter szintkülönbség erősen kimerített. Lehet könnyebb lett volna ez a szakasz, ha lehet gyönyörködni közben a tájban, de épp egy felhőben voltunk, emiatt például a Fagyott-tó (Zamrznuté pleso, 2047 m) mellett is úgy vezetett el az utunk, hogy a túlpart a ködbe veszett. Kicsit magasabbról visszanézve aztán sikerült mégiscsak meglátnunk az egész tavat, a „Grönland-alakú, csak kicsit hosszúkásabb” – a'la Gyuri –jégtáblával, amikor egy rövid időre kitisztult az idő.

Ezen a részen már nem egyszer kézzel is segíteni kellett a felfelé haladást, és nem voltak láncos kapaszkodók sem. És végre felértünk! A jutalmunk pedig a déli oldalon szabad kilátás a Felkai-völgyön (Velická dolina) át egészen Poprádig.

A nyeregnél jóízűen elfogyasztottuk a csúcscsokijainkat, és megbeszéltük, hogy nem indulunk már fel a Kis-Viszokára, a felhők, a fáradtságunk és a szűkös idő miatt sem. Térkép- és tájnézegetés közben békés túrázókból katasztrófa turistákká alakultunk: a völgyből mentőhelikopter bukkant fel és szemlátomást keresett valaki(ke)t.

Persze mindenki igyekezett lefotózni a nem mindennapi eseményt. Az végül nem derült ki, mi is történt, bár a lefelé út során még többször figyelhettük a hegyimentőket, de a négy leeresztett mentős eltűnt egy hasadék sziklái között, ahova nem láttunk oda az útról. A nyeregből elindulva egy rövid szakaszon kapaszkodós-láncos-mászós részen kellett átküzdeni magunkat. Gyurinak nem ez lehetett a kedvenc része a túrán, mikor meglátta, kijelentette, hogy ő ott nem jön le. Aztán persze dehogynem.

Lefelé haladva ismét rájöttem, hogy ez a rosszabb része a túrának. A köves-lépcsős útvonalon hamar kényelmetlenné vált a lépkedés. A térkép szerint az út keresztülvitt a Virágoskerten (Kvetnica) is, és valóban: szép színes virágmezők között haladtunk.

Azt nem tudtuk beazonosítani, hogy a színes virágos rész, vagy a valamivel lejjebb lévő sárga színű virágmező érdemelte ki ezt az elnevezést, mi megszavaztuk az utóbbinak. Mivel az ég ismét borúsabb lett, kihagytuk a sörözést a Sziléziai házban (Sliezsky dom, 1667 m), és igyekeztünk lefelé. Azt hiszem, a túra utolsó része már mindhármunkat megviselte. Végül fél 7 körül értünk Ótátrafüredre. Mivel a Sziléziai-háztól már csak a lenti sör és sztrapacska vonzereje ösztönzött minket lefelé haladásra, ezért utolsó erőinkkel elvánszorogtunk az elektricka állomáshoz és annak közelében ültünk be vacsorázni. Gyurit idézve, egy „édi” helyet találtunk. A terem közepén parázson sütötték a grillcsirkéket, a plafonra mindenfélét fellógattak ami a környező falvak pajtáiban fellehető volt: lógott le szekér, fából faragott stilizált ló és marha, ezerféle apróság, és hatalmas farönkök is, amiknek a funkciójára csak kifelé jöttünk rá – víz csörgedezett körbe rajtuk, hogy végül egy kis medencében kössön ki. A hosszú túra után már a sör és a pirog sem bírt energiát önteni belénk. Szánalmas látványt nyújthattunk, ahogy az állomásig vánszorogtunk, és a kempingbe vezető pár száz méteren sem döntöttünk sebességi rekordot. A kempingben egyből ki is dőltünk aludni. Vasárnap aztán jól kialudtuk magunkat és kényelmes tempóban szedelőzködtünk. Hazafelé megnéztük Késmárkot, majd Lőcsét. Lőcsén sikerült sztrapacskát ebédelnünk, és aztán izgalmas-szép-szerpentines utakon élvezhettem a vezetést hazafelé.