Az utolsó túranapok

(Lőrincz László írása, köszönet érte!)

Előzmények:
Családi kirándulásainkról korábban is készültek beszámolók, de azok eddig nem aknázták ki a modern technika adta lehetőségeket. Mivel tavaly karácsonyra a család birtokába került egy Canon Powershot 520 típusú digitális gép, úgy gondoltam megpróbálolkozom én is egy ilyen jellegű beszámolóval.
Először 2004 nyarán látogattunk el a Magas-Tátrába (feleségem kivételével, aki már gyerekként sokszor járt ott). A három gyereket (Orsi akkor 6 és fél, Lala 3 és fél, Anti pedig fél éves volt) felpakolva 5 napot töltöttünk ott. A rengeteg eső mellett csak a vízesésekre és a Csorba-tó (Štrbské pleso, 1346 m) körülsétálására jutott lehetőség.
2005-ben már több szerencsénk volt az időjárással. Jártunk ismét a vízeséseknél, Kő-pataki-tónál (Skalnaté pleso, 1751 m) és a Lomnici-csúcson (Lomnický štít, 2633 m). „Nagy” túránk a Tarajka (Hrebienok, 1285 m) – Sziléziai ház (Sliezsky dom, 1670 m) – Tátraszéplak (Tatranská Polianka, 1005 m) útvonal volt.
Idén először nem nyáron, hanem ősszel, az iskolai és óvodai szünetben indultunk neki. Úgy döntöttünk, hogy a legkisebb gyerekünket a nagyszülőkre bízzuk, mert a saját lábán még nem jutna messzire, én pedig nem érzem magamat annyira jó erőben, hogy egy majd három éves gyereket végig a hátamon cipeljek.

0. nap (2006. október 27. péntek)
Az iskola, óvoda valamint a munkaidő végeztével autóba ültünk (a pakolást már csütörtök este megejtettük) és irány Debrecen, ahol a nagyszülők laknak. Csak a legfontosabb csomagokat vittük fel.

1. nap (2006. október 28. szombat) - Odautazás
Mindenki korán ébredt és persze ’be volt sózva’, hogy induljunk már. Azért még megreggeliztünk, elbúcsúztunk és egy fővel megfogyva 9.26-kor indultunk útnak (a pontos időadatok a család ’dokumentátorának’ köszönhetőek). Miskolc felé vettük az irányt, Görbeházánál fel az autópályára, mintha csak hazafelé mennénk. Legalább is egy darabig. Miskolc után a 3-as utat szépen megcsinálták, különösen az volt meglepő, hogy az utolsó kb 30 kilométeren teljesen új utat építettek, ami elkerüli az összes maradék települést. Így hiába néztük meg a térképen, hogy hány falun kell még átkelnünk. A határra 11.25-kor értünk. Az útleveleket ugyan megnézték, de 1 percet sem töltöttünk ott. Eredetileg a határ után akartunk koronát váltani (eddig mindig kint automatából vettünk ki, de most ’bankunk’ új csomagokat vezetett be, amivel elveszítettük havi egy díjtalan külföldi pénzkivételi lehetőségünket), amit a határnál rögtön meg is tehettünk volna, de gondoltuk biztos lesz egy csomó lehetőség még a következő településeken is. Ez sajnos nem így lett. Szerencsére volt azért nálunk valamennyi korona. Így aztán a pénzváltásról lemondva folytattuk utunkat a Szepesvárhoz (Spišský hrad), amit meg akartunk nézni. Utunk Kassán és Eperjesen át vezetett. Kassa után van egy kb. 20 km hosszú autópálya szakasz. Eperjes után útépítés lassította a haladást. Nem sokkal a vár előtt azonban volt egy alagút is, ami 5 km hosszú. A várhoz 12.44-kor érkeztünk.

A parkolóban alig néhány autó és két busz. Parkolási díj nem volt, bár nyáron valószínűleg kell fizetni. Felsétáltunk a várba és megvettük a jegyet. Két felnőttre és két gyerekre már érdemesebb volt családi jegyet venni (230 Šk), mint ha veszünk két felnőtt (100 Šk) és egy gyerek jegyet (60 Šk). Hat év alatt nem kell jegy. Vezetett túrához kevesen voltunk (min 10 fő), de kaptunk egy angol nyelvű leírást. Ja és persze egy kedves kérést, hogy a túra végeztével vigyük vissza a papirost. Egy szlovák nyelvű csoporttal egyszerre sikerült indulnunk, ezért gyorsan másik utat választottunk, mint ők. A vár elképesztően nagy, még így romosan is.
Van saját kis kápolnája és egy kis múzeumot is berendeztek benne. Az azért kicsit vicces, hogy 1780-ban pálinkafőzés közben égett le. Felmentünk a nagy toronyba is, hátha látjuk a Magas-Tátrát. Látni is véltük, de aztán kiderült, hogy az más volt. Szép tiszta idő volt, de a szél elég erősen fújt. Egy órányi sétálgatás után lementünk a vár lenti részébe, ahol elfogyasztottuk az indulás előtt készített szendvicseinket. Ezután visszatértünk az autóhoz, felhívtuk a szállásunk szobaasszonyát és tájékoztattuk érkezésünk várható időpontjáról. Végül is a német nyelvben sikerült megegyezni. Ő nem vállalta a magyart és az angolt, én meg a szlovákot. Így 14.19-kor ismét kocsiba ültünk és elindultunk. A megbeszélt időpontra meg is érkeztünk Tátrafüredre (Smokovce) (egész pontosan 15.04-kor), fel is hívtuk a szobaasszonyt, aki azt mondta, hogy 15 perc és jön. Bő fél óra után ismét felhívtuk és azután már tényleg jött is. Nem tudott elszabadulni valahonnan, szinte futva érkezett. Megmutatta, hová parkoljunk és megmutatta a szállásunkat is. A szállást egyébként még itthon foglaltuk le és a tatraktiv.hu weblapon találtuk, jól felszerelt és jó helyen van. Igazából két évvel ezelőtt is ebben az épületben laktunk, csak egy másik részén. Az apartman állt egy hálószobából franciaággyal, amit a gyerekek kaptak meg és a nappali/konyhából, ahol egy kihúzható ágy jutott nekünk. Kipakoltunk és elmentünk felderíteni a környéket, vásárolni sört és ’motivációt’. Megnéztük a pénzváltást is, de némi számolgatás után kiderült, hogy még mindig jobban járunk a kártyás pénzkivéttel. De mivel a kártyát a szálláson hagytuk, így ezt másnapra halasztottuk. Persze azért még megnéztük a villamost és vettünk 8-as gyűjtőjegyeket is. Kiderítettük, hogy egy jegyet többen is használhatnak. Az állomáson kaptunk egy fiatal pártól egy ilyen 8-as tömböt, amin még volt két szelvény. Hazafelé menetben kis kerülővel megnéztük még a siklót is. Egész Tátrafüreden javították a járdákat, mindenhol új burkolatot raknak le. Készült egy emlékmű is, ami valószínűleg a 2004-es vihar utáni helyreállításban közreműködők (cégek, városok, adományozók) bemutatására szolgál. Biztosan nem tudjuk, mert nem volt rá kiírva. Visszamentünk a szállásra, anya főzött vacsorát majd rákészülve a következő napra aludni tértünk.
Talán az első naphoz tartozik még, hogy az éjszaka folyamán a kihúzható kanapéról leszedtük a szivacsot (valószínűleg nem mi voltunk az első, mert a nyolc rögzítő szalagból csak hárommal volt odakötve) és azt letettük a földre. Úgy éreztük, hogy a Tátra térképe van alattunk és bármikor össze is dőlhet, ráadásul még rettenetesen nyikorgott is. A földre tett szivacson aztán már rendesen lehetett aludni.

2. nap (2006. október 29. vasárnap) – a Téry-ház (Téryho chata, 2015 m)
Korán ébredtünk, az óraállításnak köszönhetően is. Gyorsan összeszedtük magunkat, szendvicseket gyártottunk és megreggeliztünk. Felhős volt, de az eső nem esett. Így hát nekiindultunk ’életünk nagy túrájának’. Irány a Téry-menedékház! A 8-kor induló siklóval felmentünk Tarajkára, ahol csendesen ’szemetelt’ az eső. Mint később kiderült az összes felvonónál olyan akció van, hogy aki 12 évesnél kisebb gyerekkel érkezik, annak gyerekjegyet lehet venni. Első pihenési pont a Zamkovszky-menedékház (Zamkovského chata, 1475 m). Szűk óra alatt értünk fel. Menetközben folyamatosan szemerkélt az eső. A menedékházban viszonylag sok ideig pihentünk, teázgattunk. Időközben kint az eső egyre jobban nekieredt. Figyeltük a többieket, ahogy beöltöznek. Aztán végül ¾ 10-kor mi is felöltöztünk és elindultunk. Pár perccel indulás után elállt az eső. Sőt még a nap is kisütött és láttunk szivárványt is. Megláttuk célunkat is, a menedékházat.

Az utolsó nagy emelkedő aljánál engedélyeztünk magunknak egy rövid pihenőt, de elkezdett egyre jobban szakadni az eső. Minket nem tántorít el semmi, mondtuk, nekiindultunk az utolsó emelkedőnek is. Az eső egyre jobban esett és átváltott havas esőbe. Időnként olyan volt, mintha kis tűket hordott volna a szél. Aztán végre ¾ 12-kor felértünk a házhoz és gyorsan berobogtunk. Persze teljesen vizesek voltunk. A házban, számunkra kicsit meglepetésre, viszonylag hűvös volt, de találtunk egy meleg csövet, ahová a vizes ruháinkat tudtuk kiteregetni. Ittunk forró teát, megettük a ’csúcscsokit’ és próbáltunk felkészülni a visszaútra. Közben az ablakot a havas eső verte rendületlenül. Újabb csapatok érkeztek, szintén bőrig ázva. Lala próbálta rávenni a csapatot, hogy ne azon az úton menjünk vissza, ahol jöttük, mert az túl meredek! Nehezen fogadta el a maga 5 és fél évével, hogy az sem lenne könnyebb, sőt nem is érnénk le világosban. Végül is több mint egy órányi ’rákészülés’ után felvettük maradék ruháinkat és miután meglátogattuk a mellékhelyiséget, már havas kép fogadott kint.

A lefelé utat a már megmaradt hó lassította egy kicsit. Megállás nélkül szakadt a havas eső, lentebb pedig az eső. A meredek rész után gyorsítottunk a tempón és úgy döntöttünk, hogy a Zamkovszky menedékháznál csak gyors pisilés és a maradék csokik kiosztása történt, majd siettünk tovább. El akartuk érni a 4 órás siklót. Ahogy visszanéztünk, a hegyek tetején már látszott a hósipka. Időnkét elcsitult az eső, de aztán újra és újra nekieredt. Végül egy utolsó sprinttel sikerül elérni a siklót is. Leérve én a két gyerekkel hazafelé vettem az irányt, anya pedig elment pénzt kivenni és vásárolni a boltba, mert ő volt legszárazabb. Gyorsan hazaértünk és a gyerekekről leráncigáltam a csurom vizes ruhákat és beálltak a forró zuhany alá. Mindenhol a ruháink száradtak. Aztán anya is megérkezett, ő is áztatta magát egy kicsit a forró zuhany alatt, majd főzött vacsorát. Odakinn pedig szakadt az eső. Vacsora után gyorsan aludni tértünk, hogy kipihenjük ezt a hosszú napot.

3. nap (2006. október 30. hétfő) – Kőpataki-tó (Salnaté pleso, 1751 m)

Éjjel ismét történt valami szokatlan. Arra ébredtünk, hogy valahol a közelben ’dobolnak’. Aztán kiderült, hogy a rendkívül erős szél hangját halljuk odakintről. Az ég viszont teljesen csillagos volt. Gyorsan elaludtunk ismét. Reggel ismét korán ébredtünk, a szél elállt és az égen sehol egy felhő. Megreggeliztünk és dupla adag szendvicset gyártottunk. Úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a felvonóval a Kőpataki tóig, majd onnan a Zöld-tavi menedékházhoz (Chata pri Zelenom plese, 1551 m). Ott majd eldöntjük, hogy vissza is erre jövünk vagy egy másik úton. A ¼ 9-es villamossal mentünk Tátralomnicra (Tatranská Lomnica, 850 m), miután megvettük az elküldendő képeslapokat. Olyan volt a táj, mint a mesében. Szikrázó napsütés, hófödte csúcsok!

Lelkesen mentünk a felvonóhoz, ahol kiderült, hogy a nagy szél miatt nem jár és ma valószínűleg nem is fogják elindítani. Kicsit csalódottan vettük tudomásul, mert lenn szinte semmi szél nem fújt. Aztán egy gyors konzultáció után úgy döntöttünk, hogy gyalog vágunk neki az útnak a Kőpataki tóhoz. Először a zöld jelzést akartuk megtalálni, de végül is a sípályán mentünk fel a Start állomáshoz, ami gyakorlatilag végig az oszlopok mellett halad. Körülbelül egy óra alatt értünk fel oda, pihentünk negyed órát és megnéztük, hogy hová dugták a kabinokat.

Innen aztán a zöld jelzést követtük, ami szinte végig a lanovka alatt kanyargott. Alig indultunk el, 10-15 perc múlva, furcsa füttyszerű hangot követően, beindult a felvonó. Láttunk elmenni egy kabint, amiben ültek is emberek. Figyeltük, de nem jött újabb kabin. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy akár vissza is mehetnénk a Start állomásra, de aztán ezt nem osztottam meg a többiekkel. Inkább mentünk tovább. Gyanús volt, hogy nem jönnek újabb kabinok. Persze rögtön jött a kérdés, hogy miként teszik fel a kabinokat a kötélre. Csak találgatva a választ haladtunk tovább. Próbáltunk igyekezni, hogy a visszafele útra is maradjon idő (Tarajkára terveztünk lemenni a piroson). Az út egyre havasabb lett.

Voltak olyan szakaszai, ahol nem tudtuk merre megy a jelzés, mert szokatlan módon alig volt felfestve. De azért az irányt tartottuk és lehet, hogy egy-két kanyart le is vágtunk. A menedékház alatt már kifejezetten nagy volt a hó. Mire a menedékházhoz értünk beindult a felvonó is. Most már nem csak egy kabin ment, hanem folyamatosan lehetett látni őket. Egy jó darabig csak fentről lefelé menetben. Mivel Orsinak pisilnie kellett ezért továbbmentünk a lanovka állomására. Ott kiderült, hogy a gyerekeknek nem kell fizetni. 12 körül értünk végül fel. Beültünk a csarnokba, megettük a szendvicseinket és figyeltük, hogy időközben a szintén beindított felső felvonó mikor indul. Érdekes módon nem volt tömeg, pedig addigra más lentről is érkeztek kabinok. Aztán a felső kabinos is elindult. Ment pár métert, majd megállt. Eltelt egy perc, majd újabb pár métert ment felfelé. Ismét megállt. Végül is visszaengedték a kiinduló állásába. Újabb pár perc után megindult ismét, de most szerelők voltak benne. Ezekkel is ment egy kicsit, lógott kicsit, aztán visszaengedték. Végül is majd fél órával később már ismét utasokkal elindult és fel is ment. Miután mindezt megfigyeltük és melegedtünk egy kicsit, kimentünk sétálni.

A Zöld-tavi házról már lemondtunk. Az nem fért volna bele az időbe sötétedésig. A gyerekek élvezték a havat, hógolyókat gyúrtak és egymást dobálták. Mi kicsit elsétáltunk a csillagvizsgáló mellett és a Bélai-Tátrára (Belianske Tatry) is vetettünk egy pillantást.

Ezek után körbesétáltuk a tavat és figyeltük ismét a felvonót. Most fent küzdöttek vele valamit. Elindult aztán visszament. Aztán megint. Azokon a részeken, ahol a szél összehordta a havat, akár fél méteres volt.

Ahogy a tó árnyékos oldalára értünk nagyon hideg lett. Gyorsan visszamentünk a házba, hogy immár a lanovkával menjünk le. Kiderült, hogy későn jöttünk, mert a 2 órakor induló menetre már nem lehet felszállni, majd csak a három órásra. Azért megvettük a jegyeket (felnőttnek is gyerekjegyet, mint az előző napon) és kimentünk még sétálni. Közben a nap bebújt a Lomnici-nyereg (Lomnické sedlo) mögé és hirtelen nagyon barátságtalan lett az idő. Közben végre a felső kabinos is megindult lefelé. Szerencsére gyorsan eljött a három óra és elsőként szálltunk be kabinba.

Tátralomnicon még bementünk a boltba, aztán felültünk a villamosra és jöttünk haza. Otthon anya még főzött egy gyors vacsorát, amit gyorsan belapátoltunk aztán mindenki bedőlt az ágyába aludni. Gyönyörű időnk volt egész nap. Felmerült bennünk az a kissé gonosz gondolat, hogy a felvonót azért sem indították be hamarább, hogy csak az menjen fel, aki le is tud jönni. Utólag néztük csak meg, hogy mekkora utat tettünk meg. A körülbelül 5 km-en szintben 850 métert kellett leküzdeni. Valószínűleg ezt az utat magunktól soha nem tettük volna meg. Mert ki az az őrült, aki gyalog megy fel, ha jár a felvonó is?

4. nap (2006. október 31. kedd) – Csorba-tó (Štrbské pleso, 1346 m) és a Fátyol-vízesés (Vodopád Skok)
Ezen a reggelen is csodálatosan tiszta időre ébredtünk. Sehol egy felhő, szikrázó napsütés ismét. Az előző két napi próbatételek után egy könnyebb túrát terveztünk. A cél a Fátyol-vízesés. Felültünk 8.11-kor induló a villamosra, amiről Felsőháginál (Vyšné Hágy) le kellett szállni, mert egy hidat javítottak. Átszálltunk egy buszra, ami aztán elvitt a Csorba-tóhoz. Szépen kényelmesen indultunk el a sárga jelzésen.

Itt még nem volt hó. Még a sáncok előtt láttunk egy mókust is, anya pedig megpróbálta lefényképezni.

Aztán ahogy haladtunk felfelé a sárga jelzésen, egyre több lett a hó. Helyenként jégpáncél fedte az utat. Ahogy kiértünk a törpefenyős részre sokkal kellemesebb lett az idő, mivel már ránk sütött a nap is.

A könnyűnek tervezett túrán olyan lassan haladtunk, hogy ¾ 12 lett mire odaértünk a vízeséshez. Fantasztikusan nézett ki, ahogy a sziklákról jött le a víz. Egyes részei már megfagytak, míg volt olyan is, ahol a hó és a jég alatt látszott a víz is.

Megettük a szendvicseink egy részét, közben figyeltük az előttünk haladó párt, hogy merre visz az út a vízesés tetejére a tóhoz. Aztán miután befejeztük a kajálást, mi is elindultunk felfelé. Ez egy viszonylag rövid szakasz, de elég meredek és több láncos szakasza is van. Orsi nagyon gyorsan haladt felfelé és Lala is ügyesen mászott. 20 perc alatt mindenki fel is ért. Nagyon szép volt a kilátás onnan. A tó be volt már fagyva és a hó is olyan keményre fagyott, hogy nem látszottak meg rajta a lábnyomok. Mivel nagyon fújt a szél, ezért gyorsan elfogyasztottuk a csúcsra szánt csokit és indultunk is lefelé. Mire mi az első láncos szakaszhoz értünk, Orsi már lent várt bennünket vízesésnél.

Aztán lefelé már sokkal gyorsabban haladtunk. Az úton is látszott, hogy sokat olvadt a hó. Miután leértünk a felvonó aljához, megettük a maradék szendvicseinket. Ezután még körbesétáltuk a tavat és elkészítettük a ’kötelező’ szállodás képeinket is.

A 15.44-kor induló buszt értük el. Úgy látszik a buszvezetők itt sem mások, mint nálunk. Az utolsó pillanatban érkezett meg, mire az utasok már teljesen megfagytak. A buszról aztán Felsőháginál átszálltunk a villamosra. Mielőtt még visszatértünk volna a szállásra, bementünk a boltba kenyérért és megnéztük a naptárfelhozatalt. Otthon anya csinált vacsorát, amit ismét gondosan eltakarítottunk és bedőltünk az ágyba aludni. Szerencse, hogy ezen a napon egy könnyebb túrát tettünk…
5. nap (2006. november 1. szerda) – Sziléziai ház (Sliezsky dom, 1670 m)
Még este feltámadt a szél és egész éjjel erős volt. Reggelre befelhősödött, de a szél egészen elcsitult. Úgy döntöttünk, hogy elhasználandó a maradék egy-egy jegyünket a villamosra olyan túrát választunk, ahonnan egy jeggyel haza lehet jönni. Így végül a tavalyi túra ismétlése mellett szavaztunk, azaz a Tarajka - Sziléziai ház – Tátraszéplak utat választottuk. A szokásos reggeli programok után (reggeli, szendvicsek készítése) a 8.30-as siklóval mentünk fel Tarajkára és nekivágtunk a túrának. Változóan felhős idő volt, de időnként kellemes napsütés melegített bennünket. Lassan lendültünk bele.

Ahogy haladtunk felfelé, egyre több lett a havas folt, de annyi hó nem volt, mint az elmúlt két napban.Aztán végre megláttuk a házat és új lendületet vettünk. Különösen, hogy egy szakaszon lefelé kellett menni. ½ 12-re értünk a házhoz. Nagyon kihalt volt a környék, egész úton senkivel sem találkoztunk.

Bementünk a házba egy kicsit melegedni, de egyáltalán nem volt fűtés. Leültünk azért az előcsarnokban. A recepción a telefon kitartóan csengett, de sehol senkit nem lehetett látni. Megettük a szendvicseinket, aztán mintegy fél órás pihenő után úgy döntöttünk, hogy elindulunk lefelé. Időközben teljesen odajöttek a felhők és a hó is szállingózni kezdett. Indulásunk előtt láttunk egy embert az épületben. A kiírások alapján a ház működik télen is. Felmerült bennünk a kérdés, hogy vajon miért jönnek ide az emberek télen? Mind a zöld jelzés a hágó felé, mind a piros folytatása le van zárva november 1-től. Sípályák nincsenek a környéken (legalább is mi nem láttunk) Kb. délben elindultunk lefelé a zöld jelzésen. Az út elején egészen belelendült a hóesés, de ahogy haladtunk lefelé el is állt. A hegyek tetejére felhők telepedtek. Mire leértünk a kopár részre ismét kisütött egy kicsit a nap. Érdekes látvány volt, hogy a hegyek egy részét sütötte a nap, amásik része pedig felhőben volt. Délután kettőre értünk le Tátraszéplakra, ahol egy nagyon érdekes kis parkot is találtunk mindenféle faalkotásokkal.

A villamos 14.25-kor jött, amivel a Ótátrafüredig mentünk. Megnéztük a ’szuvenír’ boltokat, mert naptárat akartunk venni, de zárva volt majd mindegyik. Érdekes módon még a turista információ is. Visszamentünk a szállásra és úgy döntöttünk, hogy ma hagyjuk anyát pihenni és inkább felkeresünk egy éttermet. Messzire nem mentünk, mert a szomszéd épületben működő Svist éttermet céloztuk meg. Mi voltunk az egyedüli vendégek. Nagyon finom kajákat kaptunk, a végén a többiek még egy kis sütit is ettek. Jóllakva megtettük a hazavezető kb 50 métert. Akkor már itt is szállingózótt a hó. Hazaérve bedőltünk az ágyba, hogy idén utoljára aludjunk a Tátrában.

6. nap (2006. november 2. csütörtök) – Hazautazás
Eljött hát az indulás napja. Mikor reggel kinéztünk az ablakon láttuk, hogy ide is megérkezett a tél. Már vékony hótakaró, amit időnkét nagy erővel hordott a szél.

Eredetileg az volt a terünk, hogy 9-kor átadjuk a szállást a szobaasszonynak és elmegyünk sétálgatni és naptár vásárolni, de az idő láttán úgy döntöttünk, hogy ezt még azelőtt tegyük meg, mielőtt megérkezik a hölgy. Így gyorsan megreggeliztünk és összepakoltunk. Miután mindent bekerült a kocsi csomagtartójába, elindultunk naptárat venni és visszaváltani az üres üvegeinket. Időnként olyan élmény volt az utcán menni, mint amilyen annak idején a Delta című műsor elején is volt. Volt olyan, hogy alig pár méterre lehetett látni a kavaragó hótól. Szerencsére kaptunk naptárat is és a boltban csokira cseréltük az üvegjeinket. A megbeszélt időre visszaértünk a szállásra, ahol visszaadtuk a kulcsokat. Induláskor kiderült, elképzelhető, hogy mégsem a hó lesz a legnagyobb akadálya az elindulásnak. Az autókijárónál lévő járdát ugyanis azután csinálták meg, hogy megérkeztünk. Szépen el is kerítették a kocsik elől. Máshol viszont nem volt kijárat. Így nem volt mit tenni, azokat a szép piros-fehér csíkos szalagokat gyorsan letekertük, kimentünk kocsival majd visszatettük az eredeti helyére. Ahogy mentünk lefelé Poprád felé figyeltük a Tátrát, de semmi sem látszott belőle. Poprádon még megálltunk a Tesco-nál vásárolni. Hó ugyan már nem volt, de jeges szél süvített mindenhol. Nagy csalódás volt a Tesco, mert például ugyanaz a Deli csoki, ami Tátrafüreden vagy Tátralomnicon 8 korona volt, itt 8.50! Mindesetre megvettük, amit akartunk és indultunk gyorsan tovább. Dél tájban már nagyon éhesek voltunk. Ezért Eperjesen megálltunk ebédelni. Az autóból kiszállva ugyanaz a jeges szél fogadott bennünket, mint Poprádon. Alig volt 1-2 fok. Útközben a legjobb idő az alagútban volt, ott 13 fokot is mutatott a kocsi hőmérője. Betértünk az első utunkba kerülő étterembe, megebédeltünk. ½ 2-kor már ismét kocsiban ültünk és jöttünk hazafelé. A határon nem nagyon foglalkoztak velünk, így aztán siettünk tovább. Miskolc előtt egy rövid ideig havas eső is esett, sőt helyenként úgy nézett ki, komolyan is gondolja. Aztán mégis inkább abbahagyta. ½ 5-re értünk Debrecenbe, ahol a kocsiból való felpakolás után természetesen rögtönzött élménybeszámolót tartottunk.
Jó volt ismét a Magas-Tátrában túrázni. Azt hiszem van még mit fejlődnünk erőnlétben is. Anya kívánságára valószínűleg jövőre ismét nyáron megyünk...