www.magas-tatra.hu

Időpont: 2007. július 15-20.

A téli tanfolyam után sikeresen elvégeztük a nyárit is, így hivatalosan is hegymászók lettünk. A szervező az Alpinsport Club volt, bázis a Téry-ház (Téryho chata, 2015 m), az oktatók Szabó László és Horn-Barta Attila (Tallér). Az alábbiakban egy szubjektív élménybeszámolót olvashattok a táborról.

0. nap: megérkezés

Vasárnap dél körül indultunk Miskolcról. Poprádon a szokott gyors bevásárlás. Most kevesebb dolgot vettünk, mint szoktunk (italpor, kis sajt, kis kolbász, kis borovicska), hiszen mindent háton vittünk fel, és a teljes mászócucc plusz az egy hétre való egyéb holmi nem könnyű. Utána parkolókeresés Ótátrafüreden (Starý Smokovec, 1010 m). Két hivatalos parkolóban próbálkoztunk, de sehol se akartak kedvezményt adni egy hétre, így végül Újtátrafüred (Nový Smokovec) szélén, egy üzemen kívüli hotel parkolójában hagytuk a sárga csodát. Bakancs átvétele, csomagok elrendezése, majd a döbbenet: "ekkora lett a hátizsák? Ezt tutira nem bírom felvinni." Ennek ellenére csak sikerült valahogy, ráadásul a Tarajkára (Hrebienok, 1285 m) sem siklóval mentünk (hülye fejjel csak útközben jutott eszünkbe, hogy úgy is lehetne, annyira megszoktuk már, hogy mindig gyalog megyünk). Útközben többször azt hittem, hogy menten meghalok, ráadásul attól is rettegtem, hogy a vacsorát lekéssük. De nem késtük le, Miro, a ház katonás gondnoka fenntartotta nekünk. Igen jól esett. Még este megtudtuk, hogy kicsivel (jóval) nehezebb útra megyünk holnap, mint amire számítottunk, így rettegve feküdtünk le aludni a háromemeletes ágy legfelső szintjén.

(Baranie sedlo, 2389 m, 2006. április 23.)

Ezt a túrát Scheirich László (Laci) még az első találkozásunkkor ajánlotta, s Zoli hamarosan el is kezdte rágni a fülemet, hogy még idén tegyük meg, úgyhogy nem volt vesztegetnivaló időnk, hiszen még hóolvadás előtt, csonthóban reménykedve akartunk egyet túrázni. Laci úgy döntött, egy szakaszon ő is velünk tart, úgyhogy megbeszéltük, felvesszük Poprádon.
A túra nem ígérkezett rövidnek, ezért szombaton este megérkeztünk Poprádra, hogy másnap kora reggel induljunk. Most tehát kivételesen nem a lomnici mackósajt bungalók egyikét béreltük ki, hanem Kércsi Lászlóra hallgattunk, aki egy poprádi magánszállást ajánlott, valóban kevesebb pénzért, magyarul is beszélő vendéglátókkal. És reggel az ablakból most is a Tátra panorámája köszöntött.
Reggel tehát felvettük Lacit, aki még két hegymászó hölgynek a szállítását kérte: ők Lomnicon vártak bennünket. Két hatvan év feletti hölgy állt tehát a buszmegállóban, botokkal, divatos és profi túraszerelésben, de a kocsi (Fiat Seicento, ügyes jószág, ám valóban nem öt személy szállítására találták ki) látványára mintha eltűnt volna az arcukról a mosoly. Heves szlovák purparléba kezdtek, és mi csak sejtettük, hogy miről lehet szó. Utóbb kiderült, hogy persze a kocsi méreteit elnézve kételkedni kezdtek a szállítás sikerességében, és arról beszéltek, hogy akkor már inkább busszal is mehettek volna. A hölgyek a későbbiekben is nagyon temperamentumosnak bizonyultak, mind a gyaloglásban, mind az általunk nem értett, ám többször nekünk is intézett szlovák kommentárokban. Az autót Matlárházán (Tatranské Matliare, 885 m) parkoltuk le, és egy, a viharban kipusztult egykori erdőterületen indultunk neki a túrának. A hölgyek nagyon dinamikus tempót diktáltak, mi azonban kicsit kényelmesebben sétáltunk tőlük lemaradva, és a „hosszú még a nap” tudatában kellemesen elbeszélgettünk Lacival. Az erdei úton hamarosan elértük a havas területet, itt kezdődött a bukdácsolás a már olvadó, ezért folyton besüppedő hóban, és csak valamivel később láttuk be, mennyire egyetértünk Lacival, aki már ekkor, az út elején megfogalmazta, hogy mennyire nem szíveli ezt a fajta havat. A kereszteződésben, ahol a Zöld-tóhoz (Zelené pleso, 1551 m) és a Kopa-hágóhoz (Kopské sedlo, 1780 m) vezető út válik el egymástól, a szlovák hölgyek vártak bennünket, és nagyon temperamentumosan kezdtek magyarázni valamit. Laci lefordította: a tanító néni arra hívta fel a figyelmünket, hogy ha még ma meg akarjuk tenni a túrát, jobban tesszük, ha sétatempónkat felváltjuk valami dinamikusabbal, és most azonnal tovább is indulunk a Zöld-tó felé. Laci úgy döntött, csatlakozik a hölgyekhez a Kopa-hágóra vezető úton, mi pedig kellőképp megfélemlítve vágtunk neki a Zöld-tóhoz vezető ösvénynek. Az útjelző táblán álló szintidő megijesztett – még a Zöld-tavi ház is távolabb van, mint gondoltam. Ám mikor a vártnál hamarább feltűnt a menedékház, majd mikor a szintidőn belül el is értük, már nem is emlékeztem arra, hogy nemrég még a tervről való lemondást próbáltam elfogadtatni Zolival…