www.magas-tatra.hu

Ezt a túrát egyáltalán nem dokumentáltuk képekkel, pedig megérte volna. Eredetileg nem is szántuk igazi túrának. "Csak felsietünk a Zöld-tavi házba, és jövünk is vissza." Miután egy hetet eltöltöttünk a Zöld-tó mellett, ha rajtunk múlik, most máshova megyünk. Illetve éppen hogy rajtunk múlott: a téli tanfolyam végén a házban felejtettünk egy pár kényelmes, jól teljesítő és ezért kedvenc túrabakancsot. Mivel a tanfolyam hete alatt nem volt használatban, sikerült elfeledkezni róla. A később lejövő társak nem találták meg, így nem volt más választásunk: a bakancsról nem kívántunk lemondani, tehát mentünk.

Ahhoz, hogy valaki kvalifikált hegymászó legyen, ma Magyarországon három tanfolyamot kell elvégeznie: az alapfokú sziklamászót, illetve a téli és a nyári magashegyit. Az alapfokú tanfolyam vizsgával végződik, ha az megvan, a két másikat bármilyen sorrendben el lehet végezni, és nincs vizsga a végükön: ezek bentlakásos, egy hetes táborok, az oktatók folyamatosan figyelemmel kísérik az oktatottakat, így a hét végére el tudják dönteni, hogy a tanulók megfelelően elsajátították-e a dolgokat.
A magas-tatra.hu szerkesztősége március 3-tól 10-ig vett részt a téli tanfolyamon az Alpinsport és a Hszjse közös szervezésében. Három oktatónk volt: Hímer József, Szabó László és Horn-Barta Attila. A helyszín a Zöld-tavi menedékház (Chata pri Zelenom plese, 1551 m) volt.

Fotó: Adamóczky György

(Baranie sedlo, 2389 m, 2006. április 23.)

Ezt a túrát Scheirich László (Laci) még az első találkozásunkkor ajánlotta, s Zoli hamarosan el is kezdte rágni a fülemet, hogy még idén tegyük meg, úgyhogy nem volt vesztegetnivaló időnk, hiszen még hóolvadás előtt, csonthóban reménykedve akartunk egyet túrázni. Laci úgy döntött, egy szakaszon ő is velünk tart, úgyhogy megbeszéltük, felvesszük Poprádon.
A túra nem ígérkezett rövidnek, ezért szombaton este megérkeztünk Poprádra, hogy másnap kora reggel induljunk. Most tehát kivételesen nem a lomnici mackósajt bungalók egyikét béreltük ki, hanem Kércsi Lászlóra hallgattunk, aki egy poprádi magánszállást ajánlott, valóban kevesebb pénzért, magyarul is beszélő vendéglátókkal. És reggel az ablakból most is a Tátra panorámája köszöntött.
Reggel tehát felvettük Lacit, aki még két hegymászó hölgynek a szállítását kérte: ők Lomnicon vártak bennünket. Két hatvan év feletti hölgy állt tehát a buszmegállóban, botokkal, divatos és profi túraszerelésben, de a kocsi (Fiat Seicento, ügyes jószág, ám valóban nem öt személy szállítására találták ki) látványára mintha eltűnt volna az arcukról a mosoly. Heves szlovák purparléba kezdtek, és mi csak sejtettük, hogy miről lehet szó. Utóbb kiderült, hogy persze a kocsi méreteit elnézve kételkedni kezdtek a szállítás sikerességében, és arról beszéltek, hogy akkor már inkább busszal is mehettek volna. A hölgyek a későbbiekben is nagyon temperamentumosnak bizonyultak, mind a gyaloglásban, mind az általunk nem értett, ám többször nekünk is intézett szlovák kommentárokban. Az autót Matlárházán (Tatranské Matliare, 885 m) parkoltuk le, és egy, a viharban kipusztult egykori erdőterületen indultunk neki a túrának. A hölgyek nagyon dinamikus tempót diktáltak, mi azonban kicsit kényelmesebben sétáltunk tőlük lemaradva, és a „hosszú még a nap” tudatában kellemesen elbeszélgettünk Lacival. Az erdei úton hamarosan elértük a havas területet, itt kezdődött a bukdácsolás a már olvadó, ezért folyton besüppedő hóban, és csak valamivel később láttuk be, mennyire egyetértünk Lacival, aki már ekkor, az út elején megfogalmazta, hogy mennyire nem szíveli ezt a fajta havat. A kereszteződésben, ahol a Zöld-tóhoz (Zelené pleso, 1551 m) és a Kopa-hágóhoz (Kopské sedlo, 1780 m) vezető út válik el egymástól, a szlovák hölgyek vártak bennünket, és nagyon temperamentumosan kezdtek magyarázni valamit. Laci lefordította: a tanító néni arra hívta fel a figyelmünket, hogy ha még ma meg akarjuk tenni a túrát, jobban tesszük, ha sétatempónkat felváltjuk valami dinamikusabbal, és most azonnal tovább is indulunk a Zöld-tó felé. Laci úgy döntött, csatlakozik a hölgyekhez a Kopa-hágóra vezető úton, mi pedig kellőképp megfélemlítve vágtunk neki a Zöld-tóhoz vezető ösvénynek. Az útjelző táblán álló szintidő megijesztett – még a Zöld-tavi ház is távolabb van, mint gondoltam. Ám mikor a vártnál hamarább feltűnt a menedékház, majd mikor a szintidőn belül el is értük, már nem is emlékeztem arra, hogy nemrég még a tervről való lemondást próbáltam elfogadtatni Zolival…